Piero Raimondo Zacosta (spanyolul Pere Ramón Sacosta) ( – Róma, 1467. február 21.) a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend aragóniai születésű nagymestere volt. A posztot 1461 és 1467 között töltött be. Két nagy fenyegetéssel nézett szembe, a rend eladósodottságával és a török invázió lehetőségével. Az elsővel nem tudott megbirkózni, a másikra pedig 1480-ig nem került sor.

Zacosta 1444 és 1461 között Amposta várnagya volt. 1461 augusztus 17. meghalt Jacques de Milly nagymester, és a rend Zacostát választotta meg utódjának. A johanniták 18. századi történetírói a francia és az ibériai lovagok konfliktusai által beárnyékolt időszakként jellemezték nagymesterségét. A történészek franciák voltak, így feltehetően némileg elfogultak voltak Zacostával szemben. Feljegyzéseik szerint a viszály még Milly idején kezdődött, amikor a spanyol lovagok amiatt tiltakoztak, hogy francia társaik megszerezték a rend legfontosabb vezető pozícióit. Különösen sérelmezték, hogy franciák töltik be a rodoszi kapitányságot is.
Növelte Zacosta népszerűtlenségét az is, hogy az adósságban úszó rend működésének és beruházásainak (erődítési munkák) finanszírozására olyan módszereket választott, amelyek elütöttek a hagyományostól. Ilyen volt például a rodoszi lakosság megadóztatása, mondván, fizessék meg a védelmüket. Ezt a módszert a korábbi nagymesterek csak végszükség esetén vetették be. Ezen felül Zacosta megtartotta magának az ampostai várnagyságból származó pénzt, ráadásul a kincstár sem volt teljesen elszámoltathatható.
Nem tett jót a megítélésnek az sem, hogy nem volt Rodoszon, amikor megválasztották nagymesternek. 1461 decembere és 1462 márciusa között Barcelonában tartózkodott, intézte várnagysága ügyeit és biztonságos szállítóeszközre várt Rodoszra. Útközben megállt Rómában, hogy felkeresse II. Piusz pápát. Megállapodtak arról, hogy folytatják a muzulmánokkal szembeni ellenségeskedést, ellentétben Jacques de Millyvel, aki békére törekedett velük.
Eközben megérkezett Rodoszra Petrus Raffini lovag, akit Zacosta azzal bízott meg, hogy intézze az ügyeit, amíg távol van a szigettől. Raffini Milly politikáját folytatta, és 1462 márciusában a rend követe, Guillermo Mareschal elutazott Rodoszról, hogy véglegesítse a megállapodást II. Mehmed oszmán szultán követével, amelynek része volt az adózás is, amelyet a büszke johanniták „ajándéknak” neveztek. A rend ezzel elhárította az oszmán támadás közvetlen veszélyét. Mivel az ispotályosok kifogytak a pénzből, Piero Raimondo Zacosta kétszázalékos adót vezetett be az importárukra. Ez volt a láncadó, vagyis az adó, amelyet a kikötő bejáratát őrző lánc leeresztéséért kellett fizetni.
Zacosta 1462 végén eltörölte a marinárát, vagyis a rodosziak kötelező szolgálatát a lovagok gályáin, amelyet azzal lehetett kiváltani, ha az érintett felbérel valakit erre a feladatra. Helyette bevezette a gabelle nevű adót. A rend 1462 és 1464 közötti pénzügyi feljegyzései szerint Zacosta nem tett (vagy nem tudott tenni) sokat az adósság rendezésére és a háborús készülődés sem haladt a megfelelő ütemben.
1466-ban Zacosta lemondott bevételei egy részéről, hogy segítse a Szent Miklós-torony építésének befejezését. A pénzügyi nehézségek ellenére javíttatta és erősíttette a falakat, megépíttette a Szélmalmok tornyát a kereskedelmi kikötő egyik mólójának végén. Még 1462-ben megbízott egy német mestert a rend bodrumi várának felújításával.
A pápa 1464 júniusában keresztes hadjáratot hirdetett, és Piero Raimondo Zacosta megkezdte a készülődést az összecsapásra. Utasította a rend perjelségeit, hogy támogassák a hadjáratot, és ígéretet tett arra, hogy biztosítani fogja a szükséges hajókat. Augusztusban II. Piusz meghalt, és a tervezett katonai akciókból nem lett semmi. Zacosta ennek ellenére folytatta a felkészülést, és pénzt, felszerelést, embereket követelt a nyugati perjelségektől. Végül kirobbant a lovagok elégedetlensége Zacosta pénzügyi machinációival szemben. 1466-ban II. Pál pápa a panaszok súlya és a panaszosok tekintélye miatt Rómába rendelte a nagymestert, és utasítást adott, hogy ugyanott gyűljön össze a johanniták legfőbb döntéshozó testülete is.
Az ülés novemberben nyílt meg, és hamar kiderült, hogy a rend adóssága 250 ezer dukátra hízott, mert a perjelségek nem fizettek. A pápa tíz évet adott az adósság visszafizetésére, és utasítást adott a pénzügyi reformokra. A gyűlés lemondatta Zacostát az ampostai várnagyságról és az abból befolyó pénzről. 1467. február 21-én Zacosta meghalt Rómában, utódja Giovanni Battista Orsini lett.

Kép:
Abbé Vertot, Public domain, via Wikimedia Commons
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

rodosz.vakacio.net

Szövegjegyzék

2025. január 25.

A történelmi Jeruzsálemi és Rodoszi Szent János Katonai és Ispotályos Rend, kb. 1522-ig
Eredeti neve: Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Rend (Ordo Fratrum Hospitalis Sancti Ioannis Hierosolymitani); kb. 1140-től Katonai és Ispotályos Rend; röviden Szent János Rend, Ispotályos Rend, ispotályos lovagok, Szent János lovagok. Magyarországon Jánoslovagoknak is hívták őket.
1310-től 1530-ig Szuverén Jeruzsálemi és Rodoszi Szent János Ispotályos és Katonai Rend. Magyarországon: Jánoslovagok.

Jeruzsálemben kezdte működését valamikor 1080 előtt, keresztény szerzetesek által vezetett ispotályként (kórház-menhelyként), az akkor még muszlim kézben levő városban: beteg és sebesült zarándokokat és a szegény helybelieket ápolta. Miután az első keresztes hadjárat elfoglalta Jeruzsálemet 1099-ben, 1113-ban II. Paszkál pápa jóváhagyta az új rendet és közvetlenül a Szentszék oltalma alá helyezte. A kor szükségleteinek megfelelően, a rend átalakult katonai-betegápolói szerzetesrenddé: a jeruzsálemi királyság egyik legkomolyabb hadierejének számított, a templomos lovagok mellett, de emellett soha nem hanyagolta el ispotályosi hivatását.
Miután a muszlim erők visszafoglalták a Szentföldet 1291-ben, a Rend Rodosz szigetére került.

A rend megalapítása

Boldog Gellért (Gérard) volt a rend első vezetője (†1120)A rend Jeruzsálemben bontakozott ki a tizenegyedik században. A század közepén már létezett egy Sancta Maria Latina nevű bencés monostor, egy hozzá kapcsolódó ispotály (azaz kórház és menhely), és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolna. (Ebből a terjedelmes épületből nem maradt meg, csak az emléke, a „Muristan” (perzsául: ispotály)-nak elnevezett térség a Szent Sír templom mögött,[6] és sarkában az ortodoxxá átszentelt Szent János kápolna.[7]) Az alapítványt, amelyből az ispotály működött, a dél-itáliai Amalfi-i kereskedők létesítették 1070 táján, zarándokok befogadására; az ispotályt valószínűleg nem a bencések, hanem elkötelezett világi segítők működtették.[8] A Sancta Maria Latina-i férfiispotályt egy kisebb, nők számára fenntartott ispotály egészítette ki, amelyet apácák vezettek: ennek neve Sancta Maria Parva volt. Az ispotályt a század végén egy kevéssé ismert, de nyilvánvalóan nagy adottságú és mélyen elkötelezett ember vezette, a talán Provence-i származású Gérard (Gellért) (később Boldog Gellért).

Az első keresztes hadjárat 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Ezután az ispotály fontossága megsokszorozódott, a sok sérült és beteg kereszteslovag és a megnövekedett zarándokforgalom miatt. Hírét is vitték az egész Európában, és – vélhetően Gérard tehetségének és szorgalmának is köszönhetően – gyűltek az adományok és a jövedelemhozó európai birtokok ráruházása. Gérard Hippói Szent Ágoston reguláját szem előtt tartva szerkesztett szabályzatot az ápolók közösségének. Egyszerű fekete köpeny viselését írta elő, amelyet a bal vállon fehér nyolcágú (Amalfi jelvényeként ismert) kereszt díszített, az ispotály eredetére emlékeztetve. Ma ezt a jelvényt máltai keresztként ismerik. A johannita elnevezés arra utal, hogy a kezdettől fogva Keresztelő Szent János volt az ispotály patrónusa (függetlenül attól, hogy az eredeti kápolnájuk egy másik Szent János nevét viselte.) A regulát 1113-ban II. Paszkál pápa jóváhagyta: a 1113. február 15-én kelt pápai bulla biztosította a rend függetlenséget, és szentszéki védnökséget vállalt a rend felett, ugyanakkor lehetővé tette, hogy a rend mindenféle egyházi és világi befolyástól mentesen választhassa elöljáróit.

A katonai rend kialakulása és a szentföldi évek

Az ispotályosok (vagy johanniták, később Szent János-lovagok) eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. Jeruzsálem keresztény kézre kerülése után sok keresztes katona és lovag lépett be a rendbe: a jeruzsálemi királyságnak szüksége volt harci tudásukra és időnkénti bevetésükre, így a 12-ik század közepére kialakult a rend kettős betegápoló és katonai jellege, katonai gyakorlatai és hierarchikus szervezete, amelyet egy 1155 táján szerkesztett új rendi regula rögzített. Hamarosan a templomos lovagok mellett a Szent János lovagok lettek a jeruzsálemi királyság legfélelmetesebb harcosai: jellemző, hogy a hattíni csata után Szaladin megkegyelmezett az elfogott keresztény harcosoknak, kivéve a templomosokat és az ispotályosokat, akiket egy szálig lemészároltatott.
A rend tizenhárom várat és erődítményt épített, illetve átvett, ezek – a templomosok és mások által működtetett erődítményekkel együtt – kulcsszerepet játszottak a Szentföldi latin királyság védelmében. A három legnagyobb ispotályos várnak máig láthatók a maradványai: Margat és a Krak des Chevaliers a mai Szíriában, Belvoir a mai Izraelben.
Jeruzsálem eleste (1187) után a rend központja St. Jean D’Acre (Akkóba) költözött, itt működtette a legnagyobb ispotályát, de a következő században a harci működése maradt előtérben. A keresztesek, így az ispotályos lovagok is, lassan ki lettek szorítva minden területükről, amíg végül 1291-ben, véres ostrom után, elveszítették utolsó támpontjukat is, az akkói várat. Ezzel véget ért a szentföldi keresztes jelenlét.

St. Jean d'Acre elvesztése után a lovagrend, viszonylag kevés túlélő létszámával, Ciprusra költözött át. Megkapták az uralkodótól Limassol városát, ahol hivatásukhoz híven, már 1296-ban ispotályt alapítottak. Közben, a pápa jóváhagyásával, eldöntötték, hogy szárazföldi harcosokból átképezik magukat haditengerészekké, és neki is kezdtek a kiképzéshez és egy flotta építéséhez. (Segített nekik ebben a templomosok feloszlatása 1310-ben, mert a templomosoktól elkobozott vagyonoknak egy része átszállt az ispotályos rendre.) Viszont a rend konfliktusba került a ciprusi uralkodóval, így 1309-ben elfoglalta az akkoriban zavaros tulajdonú Rodosz szigetet, ahol hagyományos ispotályos munkáját folytatta, és két évszázadon át a keresztény világ egyik védőbástyájaként szerepelt az erősödő Oszmán Birodalom ellen. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték. Ebben az időszakban alakult ki a rend szuverén jellege: saját pénzt veretett (scudo), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn. Hatalmas erődítményeket és egy lovagoknak szánt városrészt épített. Ugyanakkor a rend belső átszervezésére is sor került. Kialakult a lovagok „langue” (nyelv) szerinti felosztása. (A magyar nyelvű lovagokat eleinte – valószínűleg az Anjou királyok hatására – az olasz nyelvhez sorolják, az 1600-as évek elejéig, amikor is áthelyezik őket a német „langue”-hoz.)
A rend kiterjesztette hatalmát az egész Dodekanészosz fölött. 1344-ben segített Smyrna (mai Izmir) elfoglalásában és 1402-ben, amikor Smyrnából elűzték, elfoglalta helyette a Bodrum előtt fekvő Szent Péter várat, amely 1522-ig bázisul szolgált szárazföldi kampányainak az oszmánok ellen, amelyek során sok keresztény rabszolgát szabadított ki.

Az oszmán birodalom nem tűrhette az előretolt helyben befészkelt erős ellenfelet. 1480-ban próbálkozott először Rodosz ostromával, sikertelenül. Ez aztán a fiatal Szulejmán szultánnak 1522-ben sikerült, kemény harc után. A rend olyan bátran védekezett, hogy a szultán megtisztelte a túlélőket azzal, hogy vagyonaikkal, levéltárukkal, békében hagyhatták el a szigetet, azokkal a lakókkal együtt, akik nem óhajtottak oszmán uralom alatt élni. Ezt a nagylelkűséget a szultán később többször megbánta.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

rodosz.vakacio.net

Szövegjegyzék

2025. január 22.

Philibert de Naillac ( – 1421) a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend francia születésű nagymestere volt.
Naillac francia nemes volt, aki élvezte VI. Károly francia király és II. Fülöp burgundi herceg támogatását. 1396-ban, az auvergne-i nyelv perjeleként vezette a rend egységét a nikápolyi csatában. Mire 1397-ben visszatért Rodoszra, a lovagok az időközben elhunyt Juan Fernández de Heredia nagymester utódjának választották. Számos erődítménnyel erősítette meg Rodosz védelmét, a kereskedelmi kikötő bejáratát őrző egyik torony később róla kapta a nevét. Utóda Antoni de Fluvià lett.
Nagymestersége alatt a johanniták számos hadjáratban vettek részt, többek között a Peloponnészoszon. Sikerült megvetniük a lábukat a félszigeten, de 1403-ban nem bírtak a túlerővel, és elhagyták. 1409 februárjában Naillac Európába hajózott, és fontos alakja lett V. Sándor ellenpápa megválasztásának Pisában. Emiatt XII. Gergely pápánál kegyvesztett lett. Naillac Európában maradt, és azon dolgozott, hogy megszüntesse a renden belüli „eretnekséget”. Ideje nagy részét birtokán töltötte, Rodoszra csak 1420-ban tért vissza.

Kép:
Abbé Vertot, gravure de Jean-Charles Flipart, Public domain, via Wikimedia Commons
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

rodosz.vakacio.net

Szövegjegyzék

2025. január 25.

Rodosz önkormányzatának kommunális közlekedési vállalata

A közhasznú vállalatot egy tizenegy tagú igazgatóság irányítja, amelynek összetételét és felelősségi körét Rodosz városi tanácsa határozza meg.

A RODA tömegközlekedési vállalat, Rodosz város területén a rövidtávú, a külvárosi területen úgy mint Koskinou, Kalithea, Faliraki, Kastri, Ialyssos, Kremasti, Pastida, Maritsa és Paradisi és a városközi terület tömegközlekedési szolgáltatását végzi, valamint a Rodosz szigetének nyugati oldalán Damátria, Theologos, Soroni, Dimylia, Eleousa, Archipoli, Platania, Apollona, Fanes, Kalavarda, Mantriko, Kritinia, Salakos, Embona, Agios Isidoros, Sianna és Monolithos tömegkézlekedésért felelős.

rodosz.vakacio.net

Szövegjegyzék

2025. január 19.